Biztosan tudjátok, hogy van egy magyar kisfiú aki beteg. Zentének hívják és még nincsen 2 éves. Szegény izomsorvadásban szenved, és 700 millió forintra volt (de jó így írni, hogy volt) szüksége ahhoz, hogy megkapja a kezeléshez szükséges gyógyszert.
Hazudnék, ha azt mondanám Nektek, hogy nem gondoltam az elmúlt pár napban sokszor a kisfiúra. Már csak az a kérdés, hogy miért ?!
Azon kívül, hogy borzasztóan sajnálom őt és az egész családját és persze nagyon szorítok nekik, hogy minél sikeresebb legyen a kezelés, és hogy minél hamarabb gyógyuljon meg, van még egy ok, amiért sokszor eszembe jutott. Méghozzá az én helyzetem ...
Igazából csak akkor szoktam erről beszélni ha megkérdik, hogy mi van a lábammal..
Nos...Szüleim szerint teljesen átlagos gyerekkorom volt, ugyan úgy mozogtam mint a társaim és nem is panaszkodtam, hogy fáj e valamim. Aztán első osztályba kerültem. Elkezdődtek a tornaórák . Lassan-lassan észrevettem, hogy hoppá ! itt baj lehet, nem tudok úgy futni mint a többiek. Sőt, egy idő után nagyon furcsán néztek rám amikor sétáltam. Aztán már felnőtteknek is feltűnt, hogy valami nincs rendben velem. Nem tudtuk, hogy mi van, gyanakodtunk csípőcsúszásra és társaira, de végül kiderült, hogy nem az a bajom. Természetesen nem egyből az első évemben vettek mindent észre, hanem az idő múlásával lassan-lassan. Amikor már 5-8 osztályban jártam a tornatanárom lassan belátta, hogy nem tudok futni, ugrani úgy mint a többiek, és még a többiek lábméretükhöz képest az én lábam kicsi. Volt amikor tornáztam tornaórán, persze teljesen másat mint a többiek, volt amikor nem tornáztam. Eljött a 9.osztály. Bekerültem faluról városra, új suli, új társaság. Mit fogok én itt csinálni tornaórán ? Megoldottuk. Elmentünk egy ortopédushoz aki alaposan megvizsgálta a lábaimat és az elmondott tünetekből amiket elmondtunk és abból amit ő akkor látott kiderült, hogy Achilles- ín megrövidülésem van. Vagyis maga ez az ín nekem rövid és ezért nem tudok egyensúlyozni amikor teljesen a talpamon állok, ezért nem tudok futni, ugrani, ezért tudok nehezen lépcsőt mászni, ezért 33-as a lábam...Mint kiderült ez azért van mert anyukám nehezen szült meg engem, és az agyam születésem után pár másodpercig nem kaphatott oxigént.
Nos...mi a megoldás ? Kettő megoldás volt...
1. Megműtik az egyik lábamat, ami kb. 5-10 perces beavatkozást jelentett volna . Aztán persze kb. 3-6 hónapig gipszbe lenne a lábam, plusz, utána természetesen tanuljak meg újra járni, és ez még csak az egyik lábam. Ezután kezdődne a másik lábammal ugyanez. Természetesen ez sem garantálta volna, hogy biztosan helyrejövök, mert már túl későn mentünk az orvoshoz. Ezt a beavatkozást a gyerekeken úgy 3-5 év körül szokták csinálni, de hát nekem akkor még nem volt semmi tünetem annyi idősen.
2. A másik megoldás pedig, próbálom elfogadni, ha fáj akkor tornázni egy kicsit, és élni az életemet tovább.
Mit választottam? A másodikat.
S miért ?
Így biztosabb. Igaz az orvos azt mondta, hogy ha majd terhes leszek, sokkal nehezebb terhességem lesz egy átlagos terhességnél, de majd ha ott leszek azt is megoldom, mint minden mást .
Hogy vagyok azóta? Nagyon jól! Leszámítva azt, hogy sajnos az 5-8 osztályban kapott csúfolásokat soha nem tudom majd elfelejteni. Nem haragszok én senkire, de akkor is mélyen mégis megmaradtak azok a dolgok. Tudjátok amikor gimibe mentem nagyon féltem, hogy ugyan úgy fognak csúfolni, de aztán nem. Semmi nem volt, szerencsére nem foglalkozott úgymond ezzel a dologgal senki, és egyetemen se. Azóta senki se. Sőt, inkább segíteni próbálnak :).
Mit érzek én ? HÁLÁT ! Hálát azért, hogy tudok járni, hálát azért mert érzem, hogy van lábam (még ha néha pokolian fáj, de van). Hálát azért mert e dolog miatt picit együtt tudok érezni a fogyatékkal élőkkel. Hálát tudok azért is mondani, mert nem lett nagyobb baj, és mert a sok apró kis dolgot leszámítva, hogy nem tudok annyira lépcsőzni a mai napig, vagy , hogy 33-34-es lábam van, nincsen semmi bajom. Boldog vagyok így, ezzel a dologgal. E nélkül nem lennék én!
Ezért gondolok annyit a kicsi fiúra, mert szegény semmiről nem tehet, és sokkal rosszabb helyzetben van mint én valaha is voltam, és mert borzasztóan megérdemelné azt, hogy rendes gyerekkora legyen és majd később egy teljes felnőtt életet tudjon élni !
Azért írtam le ezt mindet, hogy TE, aki ezt eddig végigolvastad, most állj meg 1 percre és Adj Hálát Istennek, hogy egészséges vagy és, hogy tudsz járni !
Köszönöm, hogy elolvastad és, hogy Hálát adtál !