Pár héttel ezelőtt egy podcastot hallgattam. Pontosabban a Párnacsata podcastot (spotifyn fent van, hallgassátok őket!), amiben a fészekből való kirepülésről osszák meg a lányok a gondolataikat, tapasztalataikat. Amikor meghallgattam, valami elindult bennem, valami olyan dolog, ami arra késztetett, hogy most ezt a bejegyzést megírjam. 

Ebben a bejegyzésben az én saját tapasztalataimat szeretném megosztani Veletek. Főleg azért mert sokan vagytok most abban a helyzetben akik most érettségiztek, és talán a továbbtanulás miatt el kell költözzetek. 

1. Régen és most

    Kezdjük a legelején. Mielőtt leérettségiztem mindig otthon laktam a szüleimmel együtt. Volt egy kis saját kuckóm, amit mindig nagyon szerettem, és mai napig is szeretek ott lenni mikor haza megyek. Érettségi után az egyetemi éveim első másfél évében kollégiumban laktam. Amikor megtudtam, hogy felvettek az egyetemre, és hogy kollégiumban fogok lakni nagyon messze szüleimtől és az otthonomtól, nagyon izgatott voltam. Alig vártam, hogy költözzek, nem mintha rossz dolgom lett volna 18 éven keresztül, mert nem ! A szüleim mindig mindent megtettek, és megtesznek azért, hogy nekem jó legyen. De akkor is...új dolog volt, egy igazi kalandnak fogtam fel.

Emlékszem, amikor a szüleim elvittek Marosvásárhelyre, és elindultak hazafelé. Én csak néztem az első emeleti szobám ablakából, hogy egyre távolodik tőlem az autónk. Valahogy, sose gondoltam abba bele, hogy nekik milyen érzés lehetett, ott hagyni akkor engem. Én boldog voltam, és ahhoz képest, hogy soha nem kellett egy fürdőszobán, konyhán , és még sok más dolgon osztozkodni másokkal, elég hamar meg tudtam szokni azt a helyzetet, hogy 2 szobatársam van. 

A hazajutás nem volt mindig egyszerű, volt amikor éjjel utaztam 4 órát, vagy még többet, de mindig vágytam haza, és mindig vágytam vissza a kollégiumba...

Most,  már két éve Debrecenben élek. Sokkal közelebb vagyok a szüleimhez, mintha Marosvásárhelyen maradtam volna, és sokkal könnyebb haza is utaznom. Emlékszem, volt olyan időszak, amikor két hónapja nem voltam otthon mikor még Marosvásárhelyen voltam. Amikor haza mentem olyan hidegnek tűnt minden, olyan furcsa volt minden, és annyira de annyira mérges voltam magamra, hogy addig nem mentem haza. 

Amióta Debrecenben vagyok, sokkal de sokkal többet megyek a szüleimhez, ha időm engedi akkor van amikor hetente hétvégékre hazajárok, és mindig úgy jövök vissza Debrecenbe, hogy fel vagyok töltődve a szüleim szeretetével és az otthon melegével amit ők biztosítottak nekem, annyi éven keresztül.

2. Kinek nehezebb ?

   Valahogy nekem ezt mindig is könnyebb volt átélni mint a szüleimnek. Természetesen nem csodálkozom, mert engem mindig volt mi lefoglaljon, mindig volt új dolog amire tudtam koncentrálni, akár a város, akár a környezet amiben élek, akár az egyetem. Viszont anyának és apának mi maradt ? A szürke hétköznapok, az üres szobám, és a csendes ház...Épp  a múltkorában beszéltem arról az Édesanyámmal, hogy ők ezt hogy élték meg, és mi lenne ha majd egyszer esetleg még távolabb költöznék. Akkor jöttem rá igazán, hogy nekik sokkal de sokkal nehezebb volt ezt megélni .Viszont ami nagyon érdekes, hogy egyre jobban növök fel , és idősebb leszek, engem is nagyon megérint az a dolog, amikor vissza kell jöjjek otthonról. Pedig tudom, hogy nem örökre, tudom, hogy még jövök, de akkor is..most már nekem is nehezebb...

3. Mennyire otthon az otthon ? 

    Nekem az igazi otthonom mindig a szüleimnél lesz. Nekem mindig annyira furcsa amikor Debrecenbe vagyok és esetleg azt mondom valakinek, hogy "most értem haza", mert ez így nem igaz. Legalább is én így gondolom. Sőt, nagyon szerencsésnek és boldognak mondhatom magam ott, ahol most vagyok !

4. Oh Anya, mindenben igazad volt !

    Amikor gyerek az ember, nem tudja felfogni, hogy mennyi dolga van egy felnőttnek. Csak annyit lát, hogy a maga ura, és nem parancsol neki szinte senki, azt csinál amit akar. Viszont, ahogy a gyerek lassan lassan felnőtt lesz, úgy lesznek a problémák is. Amikor egy gyerekből kamasz lesz, úgy érzi ellene van az egész világ. Mondhat akkor az anyuka bármit, "Kicsim ne csapd az ajtót." "Ne akarj ilyen hamar felnőni, mert hidd nem olyan jó, mint amilyennek látszik." "Lesznek olyan problémáid amiben én már nem tudok segíteni ."...és még sorolhatnám reggelig, amiket a szülők szoktam mondani a gyerekeknek, és amit a gyerekek néha meg se hallgassák.

Minden gyerek egyszer erre rájön, hogy a szülők nem mondanak butaságot. Én is így voltam. Olyan sokszor észreveszem azt, hogy a szüleimnek mennyi mindenben igazuk volt, hogy tényleg nem olyan könnyű az élet, mint ahogy én azt gondoltam gyerekként, hogy igen is minden apró pénzért meg kell dolgozni, mert semmi sincs ingyen, és igen..küzdeni kell , és tenni kell azért, hogyha az ember el akar érni valamit az életben!

5. Anya a mindentudó !

-Anya, hogy kell tésztát főzni ?

- Anya, milyen öblítőt vegyek a mosáshoz?

-Anya, hogy kell kifizetni a számlákat ?

- Anya...Anya...Anyaaaa ?

Tegye fel a kezét, akinek ezek ismerősek !:)

Anya, aki a gyermeke problémáira mindig tudja a megoldást. Még akkor is ha a gyerek hülyeséget kérdez.

Mint pl: Anya , miért kék az ég ? ( Kicsi Regi, amikor 4 évesen ezt kérdezte az anyukájától, és az anyuka elmesélte, hogy miért kék az ég :))

Az Édesanyák hősök, megmentők az Édesapákkal együtt. Én bármikor felhívhatom őket, bármilyen problémámmal, és ők mindig próbálnak segíteni nekem .

Talán számomra az otthon nem is azt a házat jelenti ahol felnőttem, hanem azok akik abban a házban mai napig is élnek ! Bárhol is nőttem volna fel, ha Ők ott vannak, akkor az az igazi otthonom !

Hálás vagyok Istennek, hogy Ők vannak nekem !